3. fejezet – Segítő a múltból

 Az apró tábortűz vöröses lángjai vidáman lobogtak az éjszaka sötétjében. A zöld fűszálak susogva lengedeztek a lágy szélben. Az égen alig látszott egy kósza felhő, a kerek telihold lopott fényével elárasztotta a vidéket. Mikomi közelebb húzódott a melengető lángokhoz. Ajkait elkeseredett sóhaj hagyta el. Szemeiben kezdett elhalványodni a korábbi elszánt ragyogás, helyén a fáradtság nyomai mutatkoztak. Hat nap telt el a rókalány útnak indulása óta. Hat kimerítő nap, és egyik sem hozott sikert. Bár Mikomi találkozott más teremtményekkel, ezek közül egyik sem bizonyult elszánt harcosnak, nemhogy rókának (elsősorban fajtársaitól várt volna segítséget).

-         Feladom… - nyögött fel a rókalány. – Igaza volt apámnak, nem való nekem ez a világ. Csak tudnám, ezek után hogy nézzek a szemükbe… Már most magam előtt látom Shouri önelégült arcát.

 Arcát tenyerébe temette és szabad utat engedett könnyeinek. Hát eddig tartott az a híres nagy kalandja! Egyre inkább eluralkodott rajta a sírás, de ekkor furcsa fény árasztotta el a tisztást. A csillagok és a hold fénye egyre inkább elhalványodott a vakító fehérség mellett, melyből egy nő alakja bontakozott ki. Arcáról sütött a méltóság, hosszú ezüst haja elegánsan omlott kerek vállaira. Feje tetején két rókafül trónolt, öt ezüstös farkát kecsesen meglibbentette a szellő. Karcsú ujjaival összébb vonta fehér kimonóját és közelebb lépett a még mindig könnyező lányhoz. Néma léptei nem csaptak semmi neszt, Mikomi mégis felkapta fejét. Megdermedve meredt a fehér jelenésre, szemei hitetlenkedve elkerekedtek. Ajkait szólásra nyitotta, de csak egy szót tudott kinyögni:

-         Anyu?

 A nő szótlanul bólintott, majd ujját ajkai elé vonta, mielőtt Mikomi ismét megszólalhatott volna. Sayuri lassan a tisztást övező erdő fái felé hátrált és beleveszett a sötétségbe.

- Anya, várj!

 Mikomi édesanyja után vetette magát, de a fák között senkit nem talált. Hirtelen egy ezüstróka tűnt fel a bokrok között, öt rókafarka kis híján a földet súrolta. Gyönyörű szemeivel a rókalányra pillantott. „Kövess!” – súgta a tekintete. És Mikomi így is tett. Futva követte az előtte suhanó rókadémont, s közben meg-megbotlott a sietségtől. Néha úgy tűnt, hogy szem elől vesztette kísérőjét, de a következő másodpercben az ismét felbukkant, hogy még gyorsabb iramra biztassa a lányt. Ám egyszer csak végleg nyoma veszett. Mikomi kétségbeesetten forgatta fejét, hátha ismét megpillantja a rókadémont. A rókalány ekkor egy meredek lejtő tetején állt. Szemei megakadtak egy a domb alján mozgó alakon. Lehet, hogy kísérőjét pillantotta meg újból? Sietve megindult hát lefelé, de egy kiálló fagyökérbe akadt a lába. Mikomi felkiáltott, amint egyensúlyát vesztve gurulni kezdett. Ennek eredményeként végül magával rántotta az odalent lévő illetőt is, leterítve a szerencsétlen „áldozatot”. Az utolsó, amire Mikomi emlékezett, egy vörösen ragyogó szempár volt.